Heltai Jenő - Apám

 

Egyszerű ember volt apám
és nem hagyott semmit se rám,
se pénzt, se nevet, se tanácsot,
legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,

sokszor de balga utamon,
örült, ha vakmerőn repültem,
és nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
mért nem lehettem olyan ember,
mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,
a bánat fátyla volt szemén,
sok élőt, sok halottat gyászolt,
az élet néki pusztaság volt.
Száz keserűség pohara,
kegyetlen, izzó Szahara,
örök homok, kevés oázis,
sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
mért nem tanultam tűrni én is,
mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
lázadozón nem feleselt,
meghalt, mikor meghalni kellett,
senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
add, én is így mehessek el,
éjjel, sötétben, észrevétlen,
büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
haljak meg én is egyedül
egy vén díványra ráborulva,
és senkire se rászorulva,
mint az apám.

 

Hatodnapon teremte Isten embert,
Mint Mózes első könyve mondja:
Saját képére! s aztán megpihent, mert
A nagy probléma meg volt oldva.

Saját képére? - Különös, hiszen ha
Végignézzük az emberfajokat,
A fehértől a koromfeketéig
Egymás mellett van minden változat.

Az igazi melyik hát - amely joggal
Hivatkozhatik Isten képire?
- Olyan kérdés ez, melynek sohasem
Juthatnak el a - végire.

De ha a tételt megfordítjuk:
- Az ember alkotta meg Istenét!
Megértjük, mért volt fehér Jahve
És mért imád a néger feketét?

Az Isteneszmének az ember
Amilyen maga, olyan színt ád,
Amilyen saját lelke, lénye:
Hisz’ magáról veszi a mintát!

Ha ember helyett a világon,
Más állatfaj volna a vezető,
Isten képét minden bizonnyal
Úgy festenék, amilyen ő.

Ha a madár volna e sorsban,
Azt mondaná, ha a nap fölkel:
A láthatáron égi Isten
Arany páva alakban jő fel.

Ha pók volna szellemfölényben:
Órjás póknak képzelné Istent,
Ki hálójával tartja össze
Az Eget, Földet, a nagy Mindent!

S ha szarvasmarha volna az, ki
Megértené a Mindenséget:
- Egetrázó múúú! ünnepelné
Az aranyszarvú istenséget!

Juhász Ferenc: A kertekre leszállt a dér


A kertekre leszállt a dér,
kékülten pereg a levél,
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek,
és megcsapkodják a földet,
s ha a vén felhők elfogynak,
a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
Hártyás a víz, ez már a jég,
Kék füst száll, csöndes a vidék.

Arany Jánosnak, Őszikék ciklusáből válogattam ma reggelre. Áldott napod legyen e gyöngyszemmel. Ez az a vers, amit, akár boldog, akár szomorú vagyok, mormolni szoktam nyugtató gyanánt magamban. Ha alaposan elolvasod, bár egészen biztos ismered, rájösz, mi is az a nagy hatalom, a versnek nagy hatalma, mely megnyugvást adhat lelkünk fokozott állapotaiban. Millió puszika, vagyok ám, csak 2 napig nem tudtam gépközelbe férkőzni. Most is csak így tudok küldeni egyszerre nektek, de isten segedelmével holnaptól már külön-külön is látogatóba fogok menni és kávémat is veletek iszom reggelente meg. Köszönöm a kitartó, megértő szereteteteket, amivel körbevesztek, Ili.

 A tücsök cirregve fölneszel.

 Testem hűs álmokat iszik.

 Apró csillagos éjtündérek

 a szívemet hozzád viszik.

 Parányi szekérre fektetik,

                       pihék, mohák közé, puhán,

                       befödik zsenge nefelejccsel

                       s lehelnek rá éjfél után.

                       Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

                       - szemükben harmat, áhitat -

                       csigák s iszonyú nagy füvek közt,

                                              a sárga holdvilág alatt.

                        DUTKA ÁKOS: ESŐS NYÁRI REGGEL

 Emlékezz csak a szeretőd szemére...

 Csókodtól fáradt, boldog reggelen:

 Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger

 S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

                     Ilyen az ég áldott messzi kékje

                     Fáradt békével, reménnyel tele,

                     Miként örömtől könnyes, nevető szem:

                     Álmából ébredt szeretőd szeme.

                     S a város ázott mélyiből fehéren,

                     Lassan nyújtózva felszakad a köd,

                     Miként egy érett szép mezitlen asszony,

                     Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

                     Ha tudta, hogy te nézed és kivánod

                     S szemed a boldog, sóvárgó tükör,

                     Melyben megszépül érett földi teste.

                     Igy néz a város most az égre föl.

                     Az ég nevet és meleg napsugárral

                     Csókolja most a város tornyait,

                     S a város kacéran néz az ég szemébe

                                          S ajtót, ablakot boldogan kinyit.

Bűneim, mint Pokol pálmái,
Égverő bujasággal nőnek
S mégis, mint bölcsős kisdedet,
Mosolyogva engedem át
Egész valómat az Időnek.

Az Időben, új emberekben
Több lesz a megértő nemesség,
Bűnös testem nyelje a Föld,
Bűnös, nagy példám a Jövő
S az Időben megszenteltessék.

Mert jaj nekem: Múltért s Jövőért
Vagyok kárhozott, bűnös ember,
Víg, ép, kacagó unokák,
Jövő ember-örökösök,
Legyetek hozzám kegyelemmel.

Mert üdv nekem: szomorú létem
Az Idő óramutatója
S minden bűnöm egy stáció,
Hol a Jövő új embere
Élet-útját vígabban rója.

Keserves út, fölséges mégis,
Ez már az Anti-Krisztus útja,
Aki elvásik feketén,
Muszájul, szörnyűn, másokért,
Hogy a Jövőt fehérnek tudja.

Dühödt, lázongó szívverésem
Golgotai bazaltra vésem.
Krisztus, poétám, szent Alak,
Eladtalak.

Enyém volt minden áldomásod,
Én voltam a lelked, a másod,
Megkoszorúztam a fejed,
Szerettelek.

S eladtalak, én fejedelmem,
Mert az Élet az én szerelmem,
Mert én is álmodok nagyot:
Költő vagyok.

Nem hallgatom zsoltáros ajkad,
Nem kell szép, égi birodalmad.
Selymet, pénzt akar egy leány,
Vár, vár reám.

Galád vagyok? Galád az élet.
Bűve miért nincs az Igének?
Vággyal, kínnal miért gyötör
Pénzes gyönyör?

Írott kövem-dobom a mélybe,
Megreng a Föld sok ezer évre
S késői bűnös, bús szemek
Megértenek.

Arany-bércek, arany-kupolák,
Véremet az út pora issza,
Öröm-városból menekülök én
S nem mehetek sohase vissza.

Öröm-város volt az én hazám,
Most is sajog sanyarú testem.
Korbáccsal vertek ki, mert egy napon
Szomorúság bűnébe estem.

Futok, futok. Zengő városom
Átkot szórt a bús pártütőre.
Csak néha küld egy-két kis aranyat
Vékony örömre, borra, nőre.

Arany-bércek, arany-kupolák,
(Öröm-városnak örök pírja,
Ha pénz égeti koldus-zsebemet,
Tiértetek örülök sírva.

Halálon innen, Életen túl,
Csak férfi-ember juthat oda,
Csak szomorú hím juthat oda,
Ködben, homályban alszik, alszik
A csók-palota.

Ezer szobában ezer asszony,
Fehér, szép asszony várva piheg,
Forró, nagy asszony várva piheg
S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong,
Úgy ver a szíved.

Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki,
Mindenütt asszony és nyoszolya,
Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya,
Csók-labirint és ezer asszony
És ezer Soha.

Bibor-palásban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsaketben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babylon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

»Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.«

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

»Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm.
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.«

»Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?«

»Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok,
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.«

»Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.«

»Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon«

»Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás,
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.«

»Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.«

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.

Ady Endre

A nyári délutánok

Mikor az Ég furcsa, lila-kék
S találkákra mennek a lyányok,
Óh, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.

Járunk bolondul és ittasan
Nagyvárosi utcákon égve,
Fekete, szigorú vonalak
Rajzolódnak a nyári Égre.

A város árnyas és remegő,
Ezer tornya, kéménye, karja
Úgy mered a csókos Ég felé,
Miként ha ölelni akarna.

Mint zavarodott szerelmesek,
Pírral s pihegve szemben állnak
Az Ég s a Város. Szívük dobog
Vad ritmusára a Halálnak.

Szemünk könnyes, mégis nevetünk,
Föl-föltekintve vágyva, félve
Arra, ki szép s kit nem ismerünk,
Hideg szeretőnkre, az Égre.

S ott fenn az Égen, ott valahol,
Egy-egy pillantást visszavetnek.
Sírván nevetünk az Ég alatt
S ott fenn, ott fenn, ott is nevetnek.

Hallottam hajnal óta,
Egy Angyal ezt dalolta:
"Irgalom, Jóság, Béke.
A világ menedéke."

Szava a most-kaszált
Széna közt zengve szállt,
Még a boglyákra mély
Árnyat nem szórt az éj.

S egy Ördög köpködött
Rekettye s lonc között:
"Irgalom nincs, csak ahol
Szegény van és nyomor;

S jóság se kéne, ha mint
Mi, boldog a föld fia mind"
S lehullt a nap sebesen,
S morcosan nézte a menny.

Súlyos eső szakadt,
Verte a magvakat,
A Kínból nő az Égre
Irgalom, Jóság, Béke.

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások
mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére

Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.

Marina Cvetajeva: Féltékenységféle

Mondd, hogy élsz a másik mellett?
(Messze jár már csónakod!)
Ugye, gyorsan elfelejted
egyre távolabb hagyott

szigetem (amelyet felleg
ringat, nem vizen lebeg)?
Lelkek, tiszta égi lelkek,
hadd legyek nővéretek!

Mondd, hogy élsz a hétköznapi
nővel? Isteneidet
s cárnődet a trónról aki
lelökted (egy lendület...),

mondd, hogy éltek? Gond-bajokban?
Reggel hogy ébredsz vele?
Hogy ízlik a halhatatlan
ízetlenség étele?

"Hányt-vetett, sodort az élet!
Lesz egy zug, amely enyém!"
Mondd: akárkivel hogy élhet,
akit én szerettem, én?

Más-e a terített asztal,
más az étel íze, mondd?
Hogy élhetsz egy utánzattal,
aki bíráltad Siont?

Mondd, hogy élsz egy idegennel?
Megölelni hogy tudod?
Zeusz-perzselte szégyenjel
nem égeti homlokod?

Mondd: könnyű-e még az ének?
Jól vagy? Egészségben élsz?
Lelkiismeret-fekélyek
kínját tűrni nem nehéz?

Becsülöd-e drágán szerzett
piactéri árudat?
Carrarai márvány mellett
éltél, s hitvány másolat

lett tiéd. (Amaz szilánkra
zúzva-rontva lenn hever.)
Hogy élsz azzal, Lilith társa,
kiből van még - százezer?

Jóllaktál-e a primőrrel?
Segít még varázslatod?
Mondd, hogy élsz egy földi nővel,
kinek több nem adatott,
csak öt érzék.

No, hitedre:
jobb-e? Nem? A fénytelen
mélyben hogy élsz? Nehezebb-e,
mint - a másikkal nekem?

(Fordította: Rab Zsuzsa)

DEUS, PER NOMEN TUUM SERVA ME ETC.

1
Az te nagy nevedért tarts meg, én Istenem,
Győzhetetlen erőddel állj bosszút értem,
Hallgasd meg már sok imádságimot, Uram, énnékem,
Ne feledkezzél teljességgel így el énfelőlem,
Bizonyos reménségem,
Segélj, most ideje, légy jelen nékem!

2
Énreám mert nagy sokan most feltámadtak,
Olyanok, kik véled semmit nem gondolnak,
Sürgetik lelkemet, mert szörnyű halálomra járnak,
Én penig segítségül csak téged egyedül várlak,
Ím, majdan elfogyatnak,
Ha elhadsz, és torkokba vetsz azoknak.

3
Én életemet, Uram, te támogatod,
Búval borult lelkemet megvigasztalod,
Ellenségimnek az kölcsönt te bővön még megadod;
Igazságoddal az álnok szíveket is megrontod,
S nyilván megbizonyítod,
Hogy segéli az hív embert jobb karod.

4
Tenéked akkor hálát adok örömmel,
Áldozom szívem szerint szép dicsérettel,
Az te felséges nagy nevedet áldván tisztelettel,
Mint teremtetted ember ha járhatok bátor szívvel,
Dicsérlek énekekkel,
Hogy veszteket láthattam két szememmel.

Igaz, ehhez hasonló vidám dolgokat nem szoktam ide betenni, de ez nem csak kabaré, hanem a fájó valóság humoros változatban. Ez a jövönk!!! Figyelem!!! Ne hagyjuk!!!

B A R Á T A I M

Titeket pedig barátaimnak mondottalak.

János 15:15.

A barátság egyik legmagasabb életkapcsolat. Bizonyítja ezt az, hogy a legmagasabb rendű életviszonyokat is lehet barátsággá fejleszteni. Férj és feleség között akkor tetőződik be a teljes életközösség, ha lelkük mélyén elszakíthatattlan barátságban fonódnak össze. Anya és leánya, szülő és gyermeke között a vérségi kapcsolat áteszményül, ha lassanként mély barátság szövődik a két lélek között, amelyek közül az egyik gyermeki tehetettlenségből halad viruló megteljesedés felé, a másik viruló teljességből halad öregkori gyöngeség felé. Mondjam-e azt, hogy tanítvány és mester között mély lelki barátságnak kell lennie: hogy nem volna jó nevelő az, ki nem személyes barátja a kezére bízott ifjúságnak: s nem igazi pásztor az, akiről hívei nem úgy érzik, hogy legmegértőbb és leghívebb barátjuk.

A barátságban két lélek egymásba ömlik és egyik a másikkal meggazdagodik. Annyi életet élek, ahány barátom van, mondotta egy antik bölcs.

Semmi sincs, ami annyi nagy és tiszta örömet okozhatna, mint egy másik léleknek önzetlen bírása. A lélek drágább, mint az ékkő, rejtelmesebb, mint a csillag, színesebb, mint a virág, illatosabb, mint a nárdus, tapadóbb, mint a fátyol és ritkább, mint a korona. Azért nagy áldás egy lelket barátul bírni. Örülni mélységének, titkainak, csodálni örök törvényeit, s ujjongani e műremek felett, amit Isten maga alkotott és maga is ujjongott alkotása felett.

De ennek a barátságnak kísértései vannak. Hatalmat vesz rajtam a másik lélek, vagy pedig én veszek hatalmat rajta. Ha a másik lelke erősebb, akkor hibáink, fogyatkozásaink, emberi gyarlóságaink öntudatlanul is követője, másolója leszek. A megromlott emberi természet kétszeresen kísért, magamban és a másikban. Ha pedig én vagyok erősebb, óriási felelősség terheli a vállam: vajon jótevője vagyok-e társamnak? Jobbik énje szólal-e meg bennem, felfelé emelem-e és segítek-e neki küzdeni alacsony, sötét hatalmakkal szemben?

……………………………..

Nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért ( Ján.15:13 ).

Pilinszky János:

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkül.

Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem...

ANTOINE DE SAINT-EXUPERY: FOHÁSZ

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak erőt kérek a hétköznapokhoz, taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és tapasztalatokat.

Segíts engem a helyes időbeosztásban! Ajándékozz biztos értéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naív hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és a megfelelő helyen - szavakkal, vagy szavak nélkül - egy kis jóságot közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!

Taníts meg a kis lépések művészetére!

C.Baudelaire:Az olvasóhoz

Tévelygés,butaság,fösvénység,s annyi vétek
lelkünkre települ, testünkön osztozik,
s tápláljuk szeretett önmardosásaink,
ahogy a koldusok vére ezernyi férget .

Bűneink makacsok, mgbánásunk de gyáva!
s gyónásunkért busás árat fizettetünk,
a sáros útra nagy-vígan visszamegyünk
s azt hisszük, holmi könny a sok mocskot levássa.

A bűn vánkosain a Sátán Trismegistos
ringatja elbűvölt lelkünk türelmesen,
s minthogy vegyész,szétoldja teljesen
híres akaratunk, mely vas-szigorú, biztos.

Ördög kezén vagyunk, ő húzgálja a szálat!
Undok dolgokban is lelünk már kellemet,
s lépünk Poklunk felé naponta közelebb,
nem is rettegve már a bűzös alvilágot.

Mint kéjenc, pénztelen, ki csókolja-harapja
egy kiszolgált lotyó elgyötört kebleit,
habzsoljuk kapkodón titkos gyönyöreink,
mint vén narancs husát:végsőkig kifacsarva.

Sűrűn,bozsogva, mint nyüvek vak milliója,
agyunkban dőzsöl a démonok serege,
s ha levegőt veszünk, a Halál tölti be,
láthatatlan folyó, a tüdőnket jajongva.

Ha tőr, gyújtogtás, szüzek tiprása, méreg
nem hímezték ki még megejtő rajzukat
sorsunk hétköznapi vásznán,csak amiatt,
mivel bennünk, jajaj! ég nem merész a lélek.

Nemes Nagy Ágnes: Férfi, Nő

A férfi

Kiszívtam ép foga közül a nyelvét,
mint csonthéjából gyönge osztrigát.
Körülöleltem csípőjén a földet,
és azt hittem: odaadta magát.

A nő

Fölém hajolt, mint sűrü felhő.
Villódzott, míg a számra lelt.
Forró keze bőrömre simult,
és azt hittem, hogy megölelt.

A HEGEDŰ VŐLEGÉNYE

A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"

Vlagyimir Majakovszkij

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifju szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

dioramary: Ez a Radnóti vers valóban örökérvényű! Csodák, rejtett szavakkal, amit az ért, akinek érzelmei vannak. Egyet azonban nem látott a költő. Ilike!! mögötted ott az angyal!!!!!DE nem karddal, hanem szerető mosollyal.

Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti,
űr hidege szívedet nem dermeszti meg,
s nem fáradsz el sohasem,
mert az Út kiszabja életed
a csillagok között,
az emberek között,
a sötétben,
a Fényben,
a szívekben,
a Létben,
s az Út vezet is,
mert az lett a dolga,
mit régen kiszabtak neki:
lábad alá bársonyt tenni,
lépéseid könnyen venni,
nap-melegben árnyat lelni,
s ha eljön az est
a csillagok között,
az emberek között,
és meg akarsz pihenni,
akkor bölcsőd lesz az Út,
hol gyermekként ringva
feleded a bút,
s bűvös álomban
homlokodra gyöngykoszorút
teszek,
gyengéden, szépen,
mint régen,
hogy bűvös álomban lásd,
kit nem láthatsz napvilágnál,
s előtte térdre omolj
és erőt kérj tőle, Életet,
hogy ha eljön a reggel,
tovább vándorolj,
mert utad szép és örök
a Tündér-fényű csillagok között.

HENRIK IBSEN

Magyarországhoz

Magyarországról nem dörög felénk a harci lárma már!
A csatatérrõl sóhajok és haldoklók jajszava száll,
hozza az éji csöndön át a hírt, a búskomort, a gyért,
hogy nincsen többé a magyar, utolsó harca végetért.

A szabadsághõs seregen barbárok vad hordája dúl,
a romokra fölhág megint a zsarnok, és gyilkol vadul.
Örüljetek, bíborbabújt uralkodók! Erõszak ül
diadalt ismét, s a szabadság lángja eltiportan kihûl.

Szegény ország! Legjobbjaid vére hullott földed porára,
s jutalma a halottaknak csak a vértanúság koronája.
Lám, Európának reményét, hullákkal öveztek körbe,
s Lengyelországként tipornak, vesztes nép, téged is földre.

Ám a rabság éje múltán hajnalpír fut égre újból,
s szabadságért holt õseid fölkelnek halottaikból,
csatlakoznak azokhoz, kik a Visztula mentén vesztek,
s azokhoz, kik vérpadokon német földön elvéreztek.

És midõn a trónok ellen fölkelnek új nemzedékek
õszi orkánként, a zsarnok nem talál több menedéket.
Büszke harci jelszavaként, magyar, neved dörgi akkor
hõseidnek tisztelegve a gyõzelmes ifjú hadsor!

SULYOK VINCE fordítása

  DSIDA JENŐ: TÜNDÉRMENET

  A tücsök cirregve fölneszel.

  Testem hűs álmokat iszik.

  Apró csillagos éjtündérek

  a szívemet hozzád viszik.

                         Parányi szekérre fektetik,

                         pihék, mohák közé, puhán,

                         befödik zsenge nefelejccsel

                         s lehelnek rá éjfél után.

                         Húzzák lassú, nyüzsgő menetben

                         - szemükben harmat, áhitat -

                         csigák s iszonyú nagy füvek közt,

                                                  a sárga holdvilág alatt.

    CHARLES BOVIE: A LÁNYOK SZÍVE

    (Fordította: Babits Mihály)

                      Nézd, nézd e sok kacagó ifju lánykát!

                      mint rózsa szírma, frissek, édesek:

                      ártatlanul mohó szemedbe tárják

                      azt, amit Boufflers "szív"-nek nevezett.

                      E kis szivet csiszolja majd az élet

                      drágakővé a dús csipkék alatt;

                      ma még csak álom, isteni igéret,

                      vázlatos kép és hamvas árnyalat.

                      A szív nő; tizenhat éves korára

                      spleen fogja el: minden nap oly sivár!

                      Virág lesz, mely még ki se nyilt, de már a

                      szakértő kertész gondjaira vár;

                      a szerelem illatos csókra, bársony

                      levélkékkel bolyhozva könnyedén;

                      láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;

                      ovális kagyló; drága gyöngyedény.

                      Mikor husz éves: a Vénus-ligetnek

                      mélyébe, hol szent oltártűz lobog,

                      hosszú sorban s alázattal sietnek

                      áldozni ifju s vén zarándokok;

                      sivatag, melybe ég szórja a mannát;

                      mélyút, mit játszva tört át Cupido;

                      boldog börtön, mely üdvöziti rabját;

                      varázsos éden; biborpartu tó.

                      De mikor harminc: lángoló barázda,

                      lüktetve izzó láva önti el;

                      embervért szomjazó tigris: garázda

                      kedve örök orgiát ünnepel;

                      szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;

                      kigyó, melynek ölelése halál;

                      Éva anyánk s a bűn-büvölte alma;

                      varázskapu, mely mindig nyitva áll.

                      S mikor negyven: könnyezni kezd az árva

                      s a nagy magányba buját sirja szét;

                      szent rejtekét készségesen kitárja,

                      hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;

                      bolondos agg, ifjuvá cicomázva,

                      sürög-forog és udvarol szegény;

                      - de kinek kell az eltört ócska váza,

                      az elfelejtett, régi, rossz regény?

                      És mire ötven: nagy fekete flastrom;

                      mint kerékvágás, száraz és öreg;

                      ráncosképű apáca, ki a klastrom

                      számára alamizsnát gyüjtöget.

                      Ujabb tiz év: és kongó, szörnyü kórház;

                      beomlott kút; kihült, üres kohó;

                      nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;

                      használhatatlan, vén egérfogó.

                      Az idő száll: hetven... nyolcvan... Nem izgat s

                      nem is izgúl e dohos pergament;

                      ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz

                      s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;

                      kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván

                      bosszusan rug egy görbét rajta a láb;

                      penészes, málló, ókori maradvány,

                      mely csak a muzeumban él tovább.

                      - Nézd: a harasztban, foszfortűzü szinfolt,

                      száz fénybogár ég minden éjszaka;

                      a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg

                      a lidércfények ikercsillaga! -:

                      hiszem, hogy él és vándorol a lélek

                      s a halállal a szív nem tűnik el:

                      minden szív páros lidérclángra ébred

                                           s a horpadt sírok ormán táncra kel!

CHARLES BOVIE: A FIÚK SZÍVE

Fordította: Babits Mihály)

                     A kis Isten, kin az egész világ csügg,

                     s ki éjjel, nappal, egyre működik:

                     először csak piciny bimbó, virágrügy,

                     s dús termést igér, ha majd elvirit.

                     Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik

                     s hivogató egekbe szállni kész;

                     kupakos makk: rajta Ámor pipázik;

                     csörgő: vígan cibálja játszi kéz.

                     Tizenhat éves... A selyem gubóból

                     szép, csapodár pillangó bujt eléd;

                     minden virágra szállni kedve kóbor:

                     mint fürge ponty, forgatja vig fejét.

                     Kéjek palackja: torkából fehéren

                     és fodrosan szökell a drága lé;

                     pisztoly, garázda csavargó kezében,

                     ki véle tárt ablakokon belő.

                     Mikor husz éves: tűzvész; fölparázsló

                     máglya: eleven hús ég lángtaván;

                     szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;

                     hömpölygve zúgó mérges óceán.

                     Csatamén, mely kancáját szimatolván

                     tombol, nyerit, viháncol és kapál;

                     mindent elnyelni akaró oroszlán;

                     örökké éhes bőszült kannibál.

                     De mikor harminc: kitünő vadászeb,

                     vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,

                     ki minden vadat puskája elé szed,

                     de ólmot, port soha el nem potyáz.

                     Madárfogó: jól ismeri a hálót,

                     melyet Ámor a bugyogókba rak;

                     bölcs hadvezér: mindig talál bejárót

                     a vitt erdőbe, s bizton tör falat.

                     De negyven évvel e láng tovalebben:

                     tiszteljétek a kimerült erőt!

                     Öreg fajló már, sokkal kényelmesebben

                     kell gondolkozni s táplálni mint előbb.

                     Határkő, mely szép múlt után a kétes

                     jövőt mutatja; vagy bankár, aki

                     bár csőd szélén áll, még mindig negédes:

                     "Kis kölcsönnel lehet még tartani!"

                     S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,

                     mit megráz s földreejt a gyönge szél;

                     ereje nincs, hogy mit igér, betöltse, -

                     mint vén csibész, mindig csak szóbul él.

                     Rokkant harcos: kezében tört a lándsa;

                     kalász: viharban meghajlik konyán;

                     gyönyörü múlt derengő délibábja;

                     lenyugvó nap az élet alkonyán.

                     Hatvan: nagyitó kell - szavamra mondom! -

                     hogy észrevetted; nem e földre való.

                     Ujabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,

                     vagy régi hang, beteg és elhaló.

                     Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben

                     szálló madár vet ily árnyat felém;

                     végre mikor száz éves: égberöppen

                                         és elpihen az istenek ölén.

Michelangelo Buonarotti (1475 Caprese - 1564 Róma) versei, az 1623-as csonka kiadás után ebben a században kerültek először teljes szövegükben az olvasó elé. A nagy művész vívódásai, mely szobraiban és freskóiban nyilvánvalóak, a szonettekben és madrigálokban még egyénibb jelleget kapnak. Költő kortársa, Francesco Berni, aki ismerte a versek kéziratát, megjegyezte, hogy Michelangelo költeményei abban különböznek kora verselőitől, hogy szerzőjük nem szólamokat keres, hanem magukról a dolgokról ír

Szonett

Szonett